A dob nem egy szimmetrikus hangszer, az emberi test pedig még kevésbé. Ennek ellenére a dobosok nagy része ragaszkodik ahhoz, hogy a felszerelését úgy állítsa be, mintha mindkettő szimmetrikus lenne. Ilyenkor egy idő után megjelenik a feszültség, a korai fáradtság és a technikai korlátok, amelyeket senki sem ért. És nem javítható számottevően több gyakorlással.

Aszimmetrikus rendszerek vagyunk. Az egyik kezünk gyorsabb, az egyik lábunk könnyebben reagál, a végtagjaink reakciókészsége és dinamikája teljesen eltérő. Ez nem hiba. Ez funkcionális információ. Ha figyelmen kívül hagyod, sokat romlik a hatékonyságod.

A probléma nem az, hogy vannak domináns részek. A részek között feszültség keletkezik, ezt természetes. Ezek az oldalak senkinek sem egyformák, még a legjobbaknak sem (mindegy, hogy mi mit hiszünk, ezt ők pontosan tudják). A probléma az, hogy nem tudjuk, hogyan oldjuk fel ezt a feszültséget doboláskor. Amikor minden ugyanazt a szerepet próbálja betölteni, a test kompenzál. És minden kompenzációnak ára van: kontrollvesztés, gyenge hangzás vagy fizikai kimerültség. Egy jól átgondolt és összerakott dobfelszerelés nem az egyenlőséget keresi, hanem az összefüggést és a funkcionális kényelmet.

Gondold át:

Melyik végtag hová tud ütni kényelmesebben, pontosabban?

Milyen szögben kényelmes a lábadnak a lábdobot ütni, a lábcint használni?

Hogyan állítsd be a tányérokat úgy, hogy kényelmesen és a megfelelő szögben tud megütni őket?

A szimmetria erőltetése ott, ahol nincs, belső feszültséget okoz. A kevésbé ügyes kéz pontatlanul üt, a technika nem működik rendesen, az időzítés instabillá válik. A zenész úgy érzi, hogy szétcsúszik, mindig pontatlan, pedig valójában a saját anatómiájával küzd.

A funkcionális aszimmetria elfogadása nem korlátoz, hanem felszabadít. Lehetővé teszi, hogy minden végtag jobban végezze a munkáját, és hogy az egész rendszer lazábban működjön.

Kevesebb felesleges erőfeszítés, több valódi kontroll, tisztább játék.